Száz évig élt, aztán egy évtizeden át pihent, majd egy esztendő leforgása alatt újjászületett, hogy legalább évszázadnyi ideig ismét szolgálhassa az embert – röviden így írható le annak a szelídgesztenye-gyökérnek a története, amely Szentkereszti István Kapoli-díjas fafaragó, a népművészet mestere pihenő-szobraként a Tudásközpont földszintjén lel otthonra. 2010. október 22-én Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, Pécs újdonsült díszpolgára avatja föl.

Szentkereszti Istvánt bensőséges viszony fűzi a fához. Oly mély kapcsolat, mint amilyent a hozzá legközelebb álló emberekkel ápol. Úgy munkálja meg anyagát, hogy közben új életet lehel belé, amolyan fafaragó Pygmalionként.

Szépség és funkció nála elválaszthatatlan. Az angyalkafejű vágódeszkát ő konyhai használatra szánja, szép ívű merőkanalába szaftos lecsót képzel, míves fűszertartóiban só-bors-paprika kerülhet asztalunkra. Villám sújtotta eperfából kialakított Barbár trónusa, almából és cseresznyegyökérből faragott ülőalkalmatosságai nemcsak egyediségük miatt különlegesek, de használóik szerint jótékony hatásúak is: gyógyítják a testet, lelket egyaránt. A természet ősi titkait, a fában őrzött energiát adják át az embernek.

– Jobbára gyümölcsfával dolgozom, cseresznyével, dióval – meséli Szentkereszti István. – A szelídgesztenyét eddig nem nagyon ismertem, de azt tudtam róla, hogy semlegesíti a káros földsugárzást, sőt, kedvezően hat arra, aki testközelbe engedi magához. A gyerekek ezt érzékelik is, szívesen időznek egy-egy ilyen bútoron.

– Hogyan talált rá arra a hatalmas szelídgesztenye-gyökérre, melyből a Tudásközpontban fölállított pihenő-szobor készült?

– A barátaim termelték ki a hegyszentmártoni szőlőhegyen, tíz évvel ezelőtt. Darus kocsival hozták el nekem Hásságyra. Egy hétig tartott, míg megtisztítottam. Aztán hagytam pihenni, friss fával ugyanis nem célszerű dolgozni, mert könnyen szétrepedhet. Még az öregektől tanultam, hogy a faanyag igazából annyi év alatt szárad ki, ahány centiméter vastag. Ennek a százéves szelídgesztenyének a törzse százhúsz centi volt. Ennyit nyilván nem várhattam, de tíz év elegendőnek tűnt ahhoz, hogy kellőképpen kiszáradjon, megnyugodjon.

– Kint a szabadban miként tudta megvédeni a természet viszontagságaitól?

– Nem érintkezett a földdel, mert farönköt tettem alá, és nádpallóval takartam le, ponyvát húztam fölé, magam eszkábáltam egy kis sátorféleséget. Mindennek dacára is szenvedett némi kárt, de idén már elkezdhettem dolgozni rajta. Korábban is terveztem, hogy nekilátok, különböző pályázatokkal próbálkoztam, hogy valahonnan segítséget kapjak, mert egy ilyen munka fél, vagy akár egy évig is eltarthat, a számlák viszont havonta jönnek. Nem jártam sikerrel, így váratott magára a munka, mígnem legutóbbi pécsi kiállításomon Hargitai János úr – aki nekünk, hásságyiaknak az országgyűlési képviselőnk is –, nagylelkű segítségét fel nem ajánlotta. Azt mondta, ha faragok valamit a Tudásközpontba, ő biztosítja, hogy helyet kapjon az intézményben – pedig akkor még el sem kezdődött az építkezés! Munkához láttam hát. Az utóbbi hetekben ha esett, ha fújt, mindennap dolgoztam, éjszaka egy kis lámpa fénye mellett faragtam. A magam készítette szerszámok nélkül, persze, lehetetlen lett volna. Sokszor a kezem „lát” a szemem helyett, egy-egy eldugott részen a tapintásom vezeti a vésőt. Ha kellett, hanyatt fekve, görnyedve, a gyökér alá kúszva formáltam órákon, fél napon át. Ezt nem panaszképp mondom, hisz egyrészt edzésben vagyok, másrészt meg annyira belefeledkezem a munkába, hogy nem veszem észre a kellemetlenségeket, azt sem, ha megsérülök.

– Mondják, szavak nélkül beszélget a megmunkálandó anyaggal. Alkotói akaratát sosem erőlteti rá, hagyja, hogy a fa apránként tárja fel előtte legrejtettebb titkát is.

– Én sima, hibátlan fával nem tudok mit kezdeni. Engem az erezete, a göcsörtjei ihletnek meg. Egy fa gyökere pontosan akkora, mint a koronája, de az ágas-bogas lombnál különlegesebb alakzatú a gyökérzete. Ennél a szelídgesztenyénél például káprázatos formák, ívek, hajlatok, dudorok tömkelege mutatta meg magát. Korábban nem volt jellemző rám, hogy állatfigurát faragjak, de itt lehetetlen lett volna nem észrevenni, oly sokféle kínálta magát a táltostól az elefántig, a farkastól a teknősbékáig, a tehénfejtől a nagy csőrű madárig. És mi tagadás, a figyelmes szemlélő előtt a férfi-női princípiumok is rendre előbukkannak: az anyagméh, egy formás kebel, az élet virága, szóval, minden. Ezért is adtam neki az Újjászületés címet.

– Szobor és pihenést szolgáló ülőalkalmatosság is egyben ez a tekintélyes mű.

– Kétszázharminc centi széles, közel hárommázsás darab. Van rajta két hagyományos, és négy-öt kisebb, gyermekeknek való ülőzug. Sajnos cipővel nem célszerű fölmászni rá, de meghálálja a figyelmességet, a fának ugyanis megvan az a különleges tulajdonsága, hogy felülete az emberi érintéstől csak még nemesebb, patinásabb lesz.

– Mikor van készen egy faragás?

– Soha, de egyszer be kell fejezni rajta a munkát. Én ezzel is rengeteg üléspróbát végeztem, különböző korú és termetű emberekkel, gyerekekkel próbáltattam ki, hogy a lehető legkényelmesebbre alakíthassam. Nagyon szeretném, ha sokan örömüket lelnék benne, legalább annyira, amennyire engem ez a munka boldoggá tett.

A teljes avató megtekinthető a videón:

« vissza